Ebben a csendes kis városban nyár végén néztem az égen a felhőket, söpörtem a gingko leveleket késő ősszel, és magamhoz öleltem a nap meleg sugarait és az első havat télen. Most, hogy itt van a tavaszünnep, a Wechat üzenőfalam megtelt a hazatérés örömképeivel. A kínai óráimon is mesélek a diákjaimnak a kínai újév szokásairól és a családok találkozásáról. Az „otthon” az a szó, amelyet a leggyakrabban hallok mostanában.

Ma volt a kínai év utolsó napja a holdnaptár szerint. Mivel ez volt az első tavaszünnep, melyet külföldön töltök, reggel hamar felébredtem. A mobiltelefonom folyamatosan pittyegett, üzenetek érkeztek a barátaimtól és a családomtól, a messzi távolból. A fülhallgatómban egy Sodagreen szám hallatszott: „A szikrázó fények, mint valami sugalló szemek, folyamatosan kacsingatnak, csalogatnak, hogy menjek vissza minél hamarabb, menjek vissza minél hamarabb...” Felvettem az új ruhámat, körbefordultam, és megpillantottam kint néhány madarat. Az ágyamon hosszasan időztek szemeim. Arra gondoltam, hogy az egyetlen kívánságom, hogy hazamehessek. Haza, bármilyen messze is legyen.

Miközben a hajamat vasaltam, próbáltam rendbe tenni összekuszálódott gondolataimat, ráleheltem a tükörre, és kínai karakterekkel leírtam, hogy „Boldog Új Évet”. Ezután magamhoz vettem az előre elkészített ételt, és elindultam az igazgatónk otthonába, hogy együtt fogyasszuk el az ünnepi ételeket a barátaimmal.

Az igazgató úr lakásának ajtaja már fel volt díszítve hagyományos tavaszi dekorációkkal és kínai csomókkal. Az örömteli ünnepi hangulat teljesen átjárta a levegőt. A Szegedi Tudományegyetem Konfuciusz Intézet Igazgatótanácsának elnöke és magyar igazgatója is eljött, hogy osztozzon az örömünkben. Az elnök úr számos piros borítékkal készült, és kedves szavakkal köszöntött minden tanárt, amely által külföldön is igazán otthon érezhettük magunkat. A dohányzóasztal telis-tele volt mindenféle gyümölccsel és válogatott finomságokkal. Kényelembe helyeztük magunkat a kanapén, fogyasztottuk az ételeinket, miközben türelmetlenül vártuk a CCTV tavaszünnepi gálaműsorát.

A vacsora után az asztal köré gyűltünk, és húsos táskát készítettünk közösen. Miközben a tavaszünnepi gálaműsort néztük, arról beszélgettünk, hogy milyenek a tavaszünnepek a szülővárosainkban. Énekeltünk, és kínai szójátékokat játszottunk. Visszatekintve az elmúlt fél évre, megosztottunk egymással néhány kínai tanítással kapcsolatos érdekes tapasztalatot. Közeledett a kutya éve, melyet mindenki nagyon várt.

Bár nagyon távol voltunk az otthonunktól, mégsem éreztük magányosnak magunkat, mivel hasonló gondolkodású barátaink vannak. Mint a mondás is tartja: „Szóljon hangosan a dal, és ürüljön ki a poharam. Hadd jöjjön a tavasz, jöjjön velem haza.” Tavaly nyáron ugyanebből az okból érkeztünk ide. Ma újból összejöttünk, hogy megünnepeljük a tavaszünnepet, melyet egyetlen kínai ember sem tud megkerülni. Ennek a pillanatnak a melegsége a szívem mélyére hatolt. Úgy éreztem, otthon vagyok.

Néhányan azt mondják, hogy az újév közeledtével itt az idő hazatérni, és ekkor mindenképpen haza kellene utaznunk. Mások vitatják, hogy valaki csak otthon élheti át igazán az ünnepi hangulatot. Én ezúttal szeretném kijelenteni, hogy ha összegyűlünk, akkor ahol a szívünk van, ott van az otthonunk.

Fotók és szöveg: Chen Qianwen